Eltelt több mint egy hónap a sikertelenség óta. Olyan érzés, mintha már nagyon rég történt volna. Furcsa, az első hét nagyon nehéz volt, de aztán lassan és fokozatosan sikerült túltennem magam rajta. Sőt, mivel még van szabadságom, így arra gondoltam, hogy miért is ne adhatnánk esélyt a fagyibabáinknak? Peti inkább a friss, januári stimulációt pártolja, de azt elismerte, hogy így, hormonok nélkül azért mégis csak jobb a szervezetemnek. Szóval végül arra döntöttük, hogy megpróbáljuk. Már alig várom, hogy mehessek a kicsikéimért. Olyan jó érzés, amikor eszembe jutnak, csak arra tudok gondolni, hogy ott van a Kaáliba az én két kicsikém, akik várnak az anyukájukra. Olyan, mintha a bölcsibe mennék értük. :)
Másrészt elég nehéz lerombolni azt a falat, amit a szívem védelmében emeltem. Pedig arra a következtetésre jutottam, hogy muszáj lesz, mert ha már velem lesznek, újra csak bizakodni szeretnék és csak pozitív gondolataim lesznek, bármilyen nehéz is lesz. Nem fogok felkészülni a sikertelenségre, ahogy eddig mindig tettem, azért, hogy kevésbé fájjon majd a kudarc.
A fórumon végre siker van!! :) És a lányok azt mondják, hogy párosával jön a siker. Na már most elvileg én vagyok a következő, tehát remélem, hogy most is igaznak bizonyul ez a megállapítás.
Holnap délután megyek ultrahangra. Bízom benne, hogy minden rendben lesz és jövő héten visszakaphatom a kis eszkimóimat. :)
