Várva várt várandóság

Nos eljött a hétfő, és vele a szomorúság is. Reggel mentünk a Kaáliba, a párom még mindig nagyon bizakodott, úgy tűnt, fel sem merült benne, hogy esetleg nem sikerülhet. Vérvétel után elmentem a mosdóba és kiderült, hogy barnázok. Nem nagyon, csak éppen egy kicsit. De hát ma kellene megjönnie, tehát ez nekem már bizonyosság volt róla, hogy nem sikerült. Noha a barnázás normális dolognak számítana, tudtam, hogy nálam a mensit jelzi. Majdnem egy óra csúszással jutottunk be a dokihoz, aki mondta, hogy rossz híre van. Semmi hcg nem volt a véremben, tehát a kicsikéim nem jutottak el a beágyazódásig sem. Hiába sejtettem, hogy ez a helyzet, azért nagyon elkeseredtem, nehéz volt visszafojtani a sírást. Még a páromon is azt láttam utána, hogy nehezen uralkodik magán, eléggé letaglózta a hír. És aztán persze fel kellett hívnom anyukámat, akkor ha tovább folytatjuk a beszélgetést, akkor keserves sírásra fakadtam volna. De anyukám hamar letette, lehet hogy neki is sírhatnékja volt, nem tudom. Aztán persze az sms-ek, és holnap a munkahelyen sem lesz egyszerű. Tehát hiába volt a 2 kéményseprő, vagyis 3, nekem nem hozott szerencsét.

El kell majd döntenünk, hogy novemberben megyünk-e tovább a fagyibabáinkkal, vagy januárban újabb stimut kezdünk. Erre még sok időnk van.

Már csak ennyit kell kibírnom, hogy megtudjam, van-e hcg a véremben... Továbbra is igyekszem nem gondolni semmire, ha mégis eszembe jut, miért is vagyok itthon, akkor igyekszem olyan gondolatokkal lekötni magam, mint például hogyan fogom berendezni a babaszobát. Hova fogom tenni a kiságya(ka)t stb. Ez biztonságos talaj, hiszen egyszer úgyis bekövetkezik, nem igaz?

Sajnos továbbra sem érzek semmit. Az eszem egyik felével tudom, hogy ez így jól van, hiszem túl korai, hogy bármit érezzek.... de a másik fele pedig szeretne valami bizonyosságot, hogy történik odabent valami... Persze hamis tünetekkel már tele van a hócipőm, szóval ha lenne is valami, valószínűleg megijednék, hogy ismét csak a szervezetem szórakozik. Magyarul, semmi nem jó most. Azt hiszem, valami baj van velem... :)

A férjem nagyon bizakodik, szerinte sikerülnie kell, hiszen minden eddig felmerült problémát kiküszöböltünk. Én már koránt sem vagyok biztos a sikerben, de így talán nem is fogok akkorát csalódni, ha mégsem sikerül... Igazából nagyon sokat jut eszembe, hogy hogyan fogom közölni mindazokkal a kudarcot, akik tudtak róla és drukkoltak nekünk. Nagyon nehéz lesz... Persze tudom, hogy ez butaság, de azt már nem merem elképzelni, hogy mi van, ha jó hírt kell közölni. Azt már nagyon sokszor képzeltem el hiába.

Na de félre a negatív gondolatokkal, bíznom kell a babáimban, nem igaz? Hinnem kell abban, hogy erősek és jól megkapaszkodtak mind a ketten. :)

Egyébként hihetetlen, mennyire jól viselem az egész napos fekvést. Azt hittem pár nap múlva elegem lesz, de nem így van. Már eltelt egy hét és mintha csak pár nap lett volna... Ma elkezdem nézni a Gilmore Girls 3. évadát. :)

Eltelt 5 nap a beülti óta. Ma már 8 naposak a kicsikéim! Elvileg már elkezdtek beágyazódni. Olyan furcsa minden. Keveset gondolok rájuk. A párom többször is beszél nekik a pocakomon keresztül, és én is szoktam néha, de valahogy nem érzem igazinak. Olyan, mintha csak azért tenném, mert ezt kell tennem. Minden nap megsimogatom őket az uh képen és persze a pocakomat is sokszor simizem. Sokszor kezdtem el rajta gondolkodni, hogy miért vagyok ennyire érzelemmentes most, aztán rájöttem. Az utolsó inszemnél olyan jó érzésem volt, úgy éreztem, sikerült. Szinte meg voltam róla győződve valamiért. És a vége mégis sikertelenség volt. Annyira nem is viselt meg, mint a páromat. Azt hiszem, akkora már az elmúlt két év csalódásai megtették a hatásukat. Egyszóval már nem merem elhinni, hogy igaz lehet. Nem merem igazán elképzelni, hogy 2 manócska épp most fészkeli be magát a pocakomba. Hiszen a lombik sem ígér 100% sikert. Egyszerűen védem a lelkemet. Magas és vastag védőbástyát sikerült az utóbbi 2 évben köré építenem. Csinálom, amit kell, fekszem, pihenek, nem idegeskedek semmin (mellesleg ebből a szempontból nem is baj, hogy nem gondolok rájuk, mert csak felizgatnám magam). Nem érzek semmi tünetet, nem is keresem őket, minden ugyanolyan, mint máskor. Nagyon drukkolok a kicsikéimnek és félek, nagyon félek az újabb csalódástól. De miket is beszélek, hiszen sikerülni fog, nem igaz??

A punctio utáni 2. napon, azaz tegnap ismét hívnom kellett a biológust. Legszívesebben átruháztam volna ezt a feladatot a páromra, mert én már féltem hívni őket. Attól tartottam, hogy rossz hírt közölnek, hogy nem lesz végül 1 sem, akit visszakaphatok. Végül is ennyire nem volt szörnyű a helyzet. 3-an továbbra is szépen osztódtak, a 4. nem igazán, viszont volt 1 később ébredő is. Megbeszéltük a biológussal, hogy 2-t fogunk visszakérni. Azt mondta, hogy ha olyan lesz a helyzet, hogy a másik kettő is szépen osztódik, akkor azokat meg majd lefagyasztják. Másnap (azaz ma) kell menni a beültire. Kissé megnyugodtam, de azért nem teljes ez a nyugalom. Valamiért még mindig azon izgulok, hogy ugye az a 2, akik ma beköltöznek a pocimba, egészségesek lesznek. Igyekszem nem arra gondolni, hogy 11 petesejtből csak 4-5 versenyző indult végül. Hiszen a végeredmény számít, azaz, hogy pár hét múlva hallhassam a szívdobogásukat.

Mivel csak 1 órára kellett menjünk, így még bejöttem délelőtt dolgozni, hogy elterelje a figyelmemet. Viszont jó ómenként veszem, hogy reggel 3 kéményseprőt is láttam. Az utóbbi években nem sűrűn lehet őket látni, ahogy tekernek a biciklijükön. Anno, 13-15 éve még mindennapos dolog volt és már akkor is szerencseként fogtuk fel. Ám ahhoz, hogy szerencsénk is legyen, a következőket kellett tegyük: megfogni az egyik gombunkat, 3 x elmondani, hogy "Kéményseprőt látok, szerencsét találok", fogni a gombot, amíg másik utcába nem érek és még aznap látni 3 törött ablaküveget, 3 szemüveges embert és 3 fejkendős nénit. Nem volt nehéz teljesíteni akkor ezeket a dolgokat, hiszem a suiból hazafelé már rutinból tudtuk, hogy melyik régi háznak van törött ablaküvege, és kendős nénik is akadtak bőven. Ma már csak a piacon láthatnék kendős néniket, ott sem biztos, hogy lenne 3. Szóval ma megelédtem annyival, hogy fogtam a gombomat és elmondtam 3x a kívánt mondatot.

Végre eljött az egy óra és mi ott ültünk a műtő előtt és vártuk, hogy behívjanak. Ismerős arc érkezett, egy lány, akinek szintén hétfőn volt a punctio. Aztán végre behívtak minket. Már rutinosan mentünk az öltözőbe átöltözni. Nem tudtam, hogy mennyien leszünk, kell-e várni, így a hosszú zokni és a köntös ismét velem voltak. Akik az őrzőben voltak, már túl voltak a beültin, őket biztosan korábbra hívták. Mikor kérdezték, hogy ki szeretne első lenni, rögtön felugrottam, hogy majd én. Szerencsére a másik lány nem bánta. Szóval ismét a műtőben voltam. Felmásztam az ágyra, megkaptam a lepedőt a lábam közé. Nagyon kedves volt mindenki, Anikó, az asszisztens mondta, hogy mindent mondani fog, hogy mi fog történni. Jött a  biológus is és közölte, hogy a 3. napra mindannyian szépek lettek, így 2 babócát még sítáborba is tudtunk küldeni. Nagyon örültem. Aztán jött a dokim és kezdődött a beülti. Először kaptam egy lemosást langyos vízzel, Anikó aranyos volt, a kezén ellenőrízte, hogy nem lesz-e túl meleg. Hát nem volt valami kellemes érzés, de nem tartott sokáig. Aztán megnézte a dokim, hogy hova is fogja "tenni" a babákat. Nem beszélt túl sokat, de gondolom ez történt. Aztán egy perc alatt már ott is voltak, készen is voltunk. Utána még uh-n ellenőrízték a helyzetüket és még egy képet is kaptunk!! Aztán nagyon lassan és óvatosan át kellett másszak a rendes ágyra és hason fekve kellett még egy órát pihennem. Persze nem én lettem volna, ha rögtön nem lett volna aggódni valóm, ugyanis még a műtőben nevettem egyet Anikó egy megjegyzésén és persze utána azon paráztam, hogy ugye ezzel még nem "löktem" ki a kicsikéimet a pocimból máris.... Az őrzőben persze megkérdeztem Gabitól (szülésznő), hogy ugye nem történt ezzel semmi baj és ő megnyugtatott, hogy nem. Szóval még találkoztunk az orvossal is, újabb papírt kaptam, újabb utasításokat a gyógyszerekkel kapcsolatban. Megbeszéltük, hogy 19-én megyek vérvételre. Tehát 11 napot kell kibírni, hogy megtudjuk, sikerrel jártunk-e. Még kitöltöttünk pár papírt a fagyasztássa kapcsolatban, kifizettük az egy évi díjat és bízunk benne, hogy csak a kistestvérnél fogják befejezni a sítábort a kicsikéink. Hazaérve természetesen azonnal lefeküdtem. Teljes a szigor, csak pisilni kelhetek fel :) De nem bánom. Szeretnék szép magas hcg szintet 11 nap múlva. :)

A hétvégém kétségek között telt. Egyfolytában azon kattogott az agyam, hogy ugye hétfőig még nőnek annyira, hogy érettek legyenek, utána azon aggódtam, hogy mi van, ha idő előtt lesz tüszőrepedés. Úgy kellett másra koncentrálnom, hogy ne forgassam be magam túlságosan.

Aztán eljött a hétfő is. Reggel 8-ra kellett mennünk. A párom még idegesebb volt mint én...Érkezés után nem sokkal betereltek minket az őrzőbe, át kellett öltözni, kaptunk naggyon csini sapit is a fejünkre és lábzsákot a lábunkra. Szerencsére vittem térdzoknit és köpenyt is, mert nélkülük nagyon fáztam volna. 10-en voltunk, akik punctiora vártunk, ehhez képest 4 ágy volt az őrzőben és 3 fotel. Így sokaknak állni kellett. 9-ként kerültem sorra 10:45 körül. A várakozás szörnyű volt, ahogy egyik lányt hívták a másik után és én még mindig ott ültem.... Ráadásul az egyik lánynak egyetlen egy tüszője volt, és nem volt benne petesejt (azt hiszem ezt hallottam). Nagyon sajnáltam szegényt és én ettől még csak jobban izgultam, hogy az enyéimmel minden rendben legyen. Aztán végül rám került a sor. Bementem a műtőbe, felmásztam az ágyra. Szerencsére a lepedőt, amit adtak, a lábam közé terítették, így annyira azért nem voltam közszemlére téve. Bekötötték az infúziót, megmérték a vérnyomásom. Aztán jött az orvos is. Kérdezte, hogy izgulok nagyon? Én meg válaszoltam, hogy csak azért, hogy minden rendben legyen. Még pár szót beszéltünk, néztem, ahogy lekapcsolják a villanyt és aztán képszakadás. Az őrzőben tértem magamhoz ismét. Nem emlékeztem arra, amikor a műtőben felébresztettek, sem arra, amikor átmásztam az ágyra vagy amikor betoltak az őrzőbe. Szerencsére.... Megmérték a vérnyomásom, csöpögött az infúzió, én pedig pihentem. Félve kérdeztem rá, hogy hogy sikerült. Rémlett v.mi, de nem emlékeztem, hogy megkérdeztem volna, pedig mint kiderült, v.ki már felvilágosított, hogy 11 petesejtet tudtak leszívni. Nagy kő esett le a szívemről. Néha biztosan el-el pilledtem, mert az az egy óra, amit fekve töltöttem, nagyon hamar eltelt. Szerencsére nem fájt a hasam. Aztán át kellett ülni egy kényelmes fotelba, akkorra lecsepegett az infúzió is, ott folytattam a pihenést. Akkor már teljesen éber voltam. Így végül 2 óra pihenés után öltözhettem és mehettem a váróba. Ott nem sokat kellett már várnunk, hamar behívott a doktor úr. Gyógyszerhegyeket írt fel... magne B6, E-vitamin, Medrol, utrogestan, antibiotikum, Kálium-R, terhes vitamin, folsav... most ennyi jut eszembe..

Ma, kedden kellett telefonáljak a sejtecskék miatt. Előszörre nem tudtam beszélni a biológussal, mert még tartott a punctio. Borzasztóan izgultam, ezúttal azért, hogy sikerült-e megtermékenyíteni őket. Szóval izgatottan hívtam őket. Az eredmény nem a várt lett. 1 petesejt nem volt megfelelő, 1 túl hamar kezdett el osztódni, azt mondták, az sem jó. Szóval végül 4-et mondott a biológus és v.mi olyasmit, hogy még lehetnek közöttük későn "ébredők"... Szóval holnap kell ismét érdeklődnőm. Imádkozom, hogy legalább az a 4 a vártnak megfelelően osztódjon és tudjak valakit, valakiket visszakapni.