Már csak ennyit kell kibírnom, hogy megtudjam, van-e hcg a véremben... Továbbra is igyekszem nem gondolni semmire, ha mégis eszembe jut, miért is vagyok itthon, akkor igyekszem olyan gondolatokkal lekötni magam, mint például hogyan fogom berendezni a babaszobát. Hova fogom tenni a kiságya(ka)t stb. Ez biztonságos talaj, hiszen egyszer úgyis bekövetkezik, nem igaz?
Sajnos továbbra sem érzek semmit. Az eszem egyik felével tudom, hogy ez így jól van, hiszem túl korai, hogy bármit érezzek.... de a másik fele pedig szeretne valami bizonyosságot, hogy történik odabent valami... Persze hamis tünetekkel már tele van a hócipőm, szóval ha lenne is valami, valószínűleg megijednék, hogy ismét csak a szervezetem szórakozik. Magyarul, semmi nem jó most. Azt hiszem, valami baj van velem... :)
A férjem nagyon bizakodik, szerinte sikerülnie kell, hiszen minden eddig felmerült problémát kiküszöböltünk. Én már koránt sem vagyok biztos a sikerben, de így talán nem is fogok akkorát csalódni, ha mégsem sikerül... Igazából nagyon sokat jut eszembe, hogy hogyan fogom közölni mindazokkal a kudarcot, akik tudtak róla és drukkoltak nekünk. Nagyon nehéz lesz... Persze tudom, hogy ez butaság, de azt már nem merem elképzelni, hogy mi van, ha jó hírt kell közölni. Azt már nagyon sokszor képzeltem el hiába.
Na de félre a negatív gondolatokkal, bíznom kell a babáimban, nem igaz? Hinnem kell abban, hogy erősek és jól megkapaszkodtak mind a ketten. :)
Egyébként hihetetlen, mennyire jól viselem az egész napos fekvést. Azt hittem pár nap múlva elegem lesz, de nem így van. Már eltelt egy hét és mintha csak pár nap lett volna... Ma elkezdem nézni a Gilmore Girls 3. évadát. :)
