Nos eljött a hétfő, és vele a szomorúság is. Reggel mentünk a Kaáliba, a párom még mindig nagyon bizakodott, úgy tűnt, fel sem merült benne, hogy esetleg nem sikerülhet. Vérvétel után elmentem a mosdóba és kiderült, hogy barnázok. Nem nagyon, csak éppen egy kicsit. De hát ma kellene megjönnie, tehát ez nekem már bizonyosság volt róla, hogy nem sikerült. Noha a barnázás normális dolognak számítana, tudtam, hogy nálam a mensit jelzi. Majdnem egy óra csúszással jutottunk be a dokihoz, aki mondta, hogy rossz híre van. Semmi hcg nem volt a véremben, tehát a kicsikéim nem jutottak el a beágyazódásig sem. Hiába sejtettem, hogy ez a helyzet, azért nagyon elkeseredtem, nehéz volt visszafojtani a sírást. Még a páromon is azt láttam utána, hogy nehezen uralkodik magán, eléggé letaglózta a hír. És aztán persze fel kellett hívnom anyukámat, akkor ha tovább folytatjuk a beszélgetést, akkor keserves sírásra fakadtam volna. De anyukám hamar letette, lehet hogy neki is sírhatnékja volt, nem tudom. Aztán persze az sms-ek, és holnap a munkahelyen sem lesz egyszerű. Tehát hiába volt a 2 kéményseprő, vagyis 3, nekem nem hozott szerencsét.
El kell majd döntenünk, hogy novemberben megyünk-e tovább a fagyibabáinkkal, vagy januárban újabb stimut kezdünk. Erre még sok időnk van.
