Várva várt várandóság

Eltelt 5 nap a beülti óta. Ma már 8 naposak a kicsikéim! Elvileg már elkezdtek beágyazódni. Olyan furcsa minden. Keveset gondolok rájuk. A párom többször is beszél nekik a pocakomon keresztül, és én is szoktam néha, de valahogy nem érzem igazinak. Olyan, mintha csak azért tenném, mert ezt kell tennem. Minden nap megsimogatom őket az uh képen és persze a pocakomat is sokszor simizem. Sokszor kezdtem el rajta gondolkodni, hogy miért vagyok ennyire érzelemmentes most, aztán rájöttem. Az utolsó inszemnél olyan jó érzésem volt, úgy éreztem, sikerült. Szinte meg voltam róla győződve valamiért. És a vége mégis sikertelenség volt. Annyira nem is viselt meg, mint a páromat. Azt hiszem, akkora már az elmúlt két év csalódásai megtették a hatásukat. Egyszóval már nem merem elhinni, hogy igaz lehet. Nem merem igazán elképzelni, hogy 2 manócska épp most fészkeli be magát a pocakomba. Hiszen a lombik sem ígér 100% sikert. Egyszerűen védem a lelkemet. Magas és vastag védőbástyát sikerült az utóbbi 2 évben köré építenem. Csinálom, amit kell, fekszem, pihenek, nem idegeskedek semmin (mellesleg ebből a szempontból nem is baj, hogy nem gondolok rájuk, mert csak felizgatnám magam). Nem érzek semmi tünetet, nem is keresem őket, minden ugyanolyan, mint máskor. Nagyon drukkolok a kicsikéimnek és félek, nagyon félek az újabb csalódástól. De miket is beszélek, hiszen sikerülni fog, nem igaz??