Az elmúlt hét a csendes öröm és kétségek jegyében telt. Nem tudtam hinni és beleélni még magam... Egész héten otthon voltam, pihentem és próbáltam nem azon agyalni, hogy vajon rendben van-e minden. A hasam valamennyit lejjebb ment és már nem fájtak a belső szervek. Bár a hét elején még csak a nappaliban voltam képes aludni a kanapén hanyatt... a kényelmes cardo matracon minden pozícióban fájt valamim, ráadásul annyira fel voltam még a hét első felében puffadva (még a derekam is hátul), hogy ráment a tüdőmre, így fekve a légzés elég nehéz volt. Szinte minden nap voltam infúzión is. Aztán ahogy javult a helyzet, úgy kezdtek bennem a kétségek előjönni. Folyton az jutott eszembe, amit TZ mondott kedden, hogy addig örüljek, amíg megvan a puffadás. Nekem viszont egyre jobb lett a helyzet, hányingerem nem volt hétfő óta, illetve egy másik jel is megszűnt, mégpedig, hogy az ásványvizet, ami addig ízetlen volt, vasízűnek érezzek. Szóval kezdtem nagyon magam alá kerülni, alig vártam, hogy hétfő legyen és mehessek uh-ra. Azért pénteken megcsináltam egy tesztcsíkot, habár tudtam, hogy ha + lesz, az sem jelent semmit. Pozitív lett és én örültem neki, bár egyáltalán nem nyugtatott meg.
10:30-ra mentünk ma. Nagyon-nagyon ideges voltam. A fejemben már rémképek voltak... Aztán végül is rendben volt minden, az uh-n 6-7 mm-es petezsák volt látható!! :) Egyedül van a szentem, a mérete megfelelő. Mondtam TZ-nek pánikkal a hangomban, hogy dehát nekem semmi tünetem nincsen, azért izgultam annyira. Erre mondta, hogy viszont van nagy hasam. Kint persze megint ment a telefon anyának, Petivel pedig örvendeztünk. Akkor mondta el a szüleinek, nagyszüleinek stb. Szép nőnapi ajándék volt ez nekem! :) Legközelebb egy hét bő hét múlva, 17-én kell menjek uh-ra.
Aztán én bementem dolgozni. Mivel nem fájt semmim, dolgozni szerettem volna. Ebédnél meglátott a főnök, kérdezte is hogy mi újság (valahogy burkoltam, már nem emlékszem, azt sem tudom, hogy honnan tudhatta, hogy miben vagyunk benne). Mondtam, hogy igen, és minden rendben. Erre félrehívott és elmondta, hogy a munka nem fontos, ne törődjek vele, bármikor úgy érzem, hogy nem vagyok jól, nem kell szóljak senkinek, menjek haza. Nem kell mennek sehova, a legfontosabb a kettőnk egészsége. Teljesen meghatódtam...
